Oktatási reform, vagy droidképzés? Mit akar a kormány az új oktatási rendszerrel?

Lassan-lassan készülget a magyar közoktatás unortodox átalakítása. Hittan vagy erkölcstan már az általánosiskola első osztályától, több testnevelés óra (esetleg egy-egy kiváltva néptánccal), heti egy informatika, kevesebb reál és humán tárgy a középiskolákban.

Szóval ismét látszik, hogy a ló rossz oldaláról közelítik meg a kérdést. Ha már átalakítják ezt a poroszos elavult rendszert a nemzetközi tapasztalatok alapján tennék, nem egy ugyanolyan (csak ellenkező előjelű) váltást hajtanak végre a közoktatásban, mint az 50-es években. Ennek - szigorúan társadalmilag nézve - nem sok értelme van, persze a saját beszűkült gondolkodásuk alapján nagyon is sok. Hiszen így már gyorsan és hatékonyan ki tudnak nevelni egy olyan későbbi szavazóbázist, ami bármikor és bármeddig hatalomban tartja őket esetleg (ne adja isten) visszasegíti őket abba.

A társadalmi felelősség mint olyan nem is szerepel a koncepcióban, olyan oktatási rendszer megalkotása, amely lépést tart a XXI. század kihívásaival, megfelelő a diákoknak, tanároknak és még az esélyegyenlőség is fontos benne.

Mi lenne, ha a szerencsétlen 6 éves gyerekeknek nem kéne egyből az óvoda laza játszós környezetéből egyből egy katonai kaszárnya fegyelmével felvértezett iskolába kerülnie? Erre van már elég jól működő megoldás, az angolszász preschool rendszer. Itt a gyerekek 4 vagy 5 éves koruktól egy iskola előkészítőbe járnak, fokozatosan szoknak hozzá az iskolai környezethez, követelményekhez, fegyelemhez. Ez olyan istentől elrugaszkodott dolog lenne? Megpróbálni legalább valamelyest megkímélni a gyerekeket az új környezetbe beilleszkedés stresszétől? Játékosan bevezetni az iskolába az baj? Nem hiszem, sőt, remek ötlet.

Mire jó, az, hogy heti 5 tornaóra van? Önmagában semmire, amíg ilyenek a tornaórák. Nem sorban állás, igazodás, egyszerre lépés, gimnasztika oktatás lenne  a feladata a tornaórának, hanem, az, hogy a tanulásban az órákon elfáradt gyerekek kipihenjék magukat, feltöltődjenek. Focizzanak, kidobóst játszanak, kosarazzanak, olyan csapatban játszható kevés technikai igényű sportokat csináljanak, ami feltölti őket, de ugyanakkor megtanítja őket csapatként együtt dolgozni. Ez erősítené az osztályközösségeket, eltüntetné (legalábbis időlegesen) az anyagi különbségeket a diákok között és kikapcsolódnának. De erre nincs szükség heti 5 napban, illetve nem az iskola keretei között. Igen a gyerekekben az az igényt kell elültetni, hogy ne plázázással, csavargással töltsék a szabadidejüket, hanem a "grundon" focizva, kosarazva, ne adj isten rögbizve. (Tudom a rögbi idegen a hazai kultúrától és erőszakos durva sportban tűnik és csak fiúk játszák, de ez nem igaz. A rögbi kemény, de egyben nagyon sportszerű, szabálytisztelő sport, és létezik belőle kevésbé kemény fizikai kontaktusra épülő verzió is a szalagos rögbi.
(http://www.rugby.hu/uploads/kozponti_dokumentumtar/szalagos%20szab%C3%A1lyk%C3%B6nyv.pdf ). Az ilyen mennyiségű testnevelésóra bevezetése nem fogja növelni a sportosabb, egészségesebb fiatalság arányát, csupán a közismereti, szakmai oktatás minőségének rovására fog menni.

Az egyik legnagyobb hiba, az informatikaoktatás csökkentése. Noooormálisak ezek ? A XXI. században, amikor az informatika, a számítógépek minden átszőnek, e tudás nélkül labdába se lehet rúgni a munkaerőpiacon még segédmunkásként se. Egyszerűen ezzel csak azt lehet elérni, hogy egy csomó funkcionális analfabéta gyerek kerül majd ki a rendszerből. Ahelyett, hogy kihasználnák az informatika terjedése adta lehetőségeket az oktatásban, ahelyett megpróbálják azokat nem létezőnek feltüntetni. A számítógép, okos eszközök használatának tanítása által motiválni lehet a nyelvtanulásra a gyerekeket, hisz az informatika alapnyelve az angol. A játékok, amikkel a gyerekek játszanak szinte kizárólag angolul vannak ez egy remek lehetőség arra, hogy a diákok megérthessék az idegen nyelv ismeretének fontosságát. Arról nem is beszélve, hogyha ezeket az eszközöket megpróbálnák az oktatás más területeire is bevonni.

Összességében azt gondolom ez az egész ami folyik nem az oktatási rendszer reformja, hanem egyrészt egy kritika nélküli rombolása a  múlt - kommunista rendszer - oktatási rendszerének, másrészt egy egyérdekű, könnyen befolyásolható nem túl okos egyszerű néptömeg létrehozása, akit a jelenlegi kormányzat könnyen használhat bármilyen céljára, hisz nem ismerik majd Petőfit, Arany Jánost, József Attilát, nem tudnak internetezni (és ott szinte ellenőrizhetetlenül szervezkedni). Csak teszik a dolgukat, mint a robotok.

Lehet, hogy ez az ország lesz az első mintaállama az Orwel-i 1984-nek, vagy Huxley Szép Új Világának? A törvénykezés, az alkotmányos rend folyamatos bontása, a külső ellenség-képkeresés, a paranoid rettegés mind mind efelé mutat. Bízom benne, hogy az emberek ezt egyre többen veszik majd észre és tesznek is ellene.Remélem nem.

A. Twelvetrees

"Gyáva népnek nincs hazája"

Az a nép (nemzet), amely nem képes önmagával, önmaga múltjával szembenézni elveszett nemzet. A magyar ilyen, vagy legalábbis eddig ilyen, hiszen az elmúlt majdnem 100 év alatt nem nézett szembe egyetlen hibájával sem a saját történelmében. És ezek a nem szembenézések, csak újabb és újabb hibákat, veszett helyzeteket, végső soron pedig újabb "nem szembenézéseket" - bujkálásokat - eredményezett.

Egy szociológiai-társadalmi kutatás szerint egy nemzetnek nagyjából 50 év kell ahhoz, hogy történelmi hibáival szembe tudjon nézni. Ennyi idő alatt hal ki általánosságban az a nemzedék, amely az adott történelmi szituációban személyesen is érinett volt, tehát nagyjából a személyes töltet ennyi idő alatt huny ki. Ennek megfelelően Magyarországon a trianoni békediktátummal szembeni tudatos, felelős szembenézésnek nagyjából 1960, 1970 környékén mindenféleképpen meg kellett volna történnie. Persze ez egy kicsit így bonyolult, lévén hazánknak akkor sem (de nagyjából soha sem) volt egyszerű a történelme. Ugye az I. világháborút lezáró békediktátummal való szembenézés "egy kis gellert kapott", hogy úgy mondjam egyik hibánkat egy másikkal próbáltuk elfedni.

Igen tudom tudom, tudom nemcsak a revans-vágy hajtotta a központi hatalmakat a II. világháborúba, hanem például a gazdasági világválság is és még sok dolog szerepet játszott benne.

És mint az ilyenkor lenni szokott a második hiba még súlyosabb volt (II. világháború, holokauszt).  Egy szerencsésebb (?) történelmi helyzetben levő országban, mint például Németország, ahol megtörtént a szembenézés igen gyorsan és fájdalmasan. - Mondjuk az ő szembenézésük a II. világháborúval, hogy úgy mondjam kényszer volt, hisz nem egy réteg, hanem egy egész nemzet vált felelőssé (kollektív bűnössé) a háború után, ezért ez "az új világrend felépítéséhez" elengedhetetlenül szükséges volt. - Ugyanakkor minket a szokásos történelmi pech üldözött 1945-ben is.

Ahelyett, hogy a felszabadult ország megindulhatott volna a demokratizálódás útján, jött a szovjet mintájú, sztálini diktatúra sötét  7 éve, majd a szocialista világrend építése újabb közel 30 évig. Ugyan a 1949 és 1989 közötti szovjet mintájú világrendben a fasizmus, nácizmus, holokauszttal történő szembenézés megtörtént, de hogy úgy mondjam nem önkéntes alapon, hanem hatalmi szóra, és ez mint tudjuk nem őszinte dolog, tehát nem is ért semmit.

De, mint mindig eljött a pillanat nálunk is. 1989-90, rendszerváltás, a vasfüggöny lebontása, új demokratikus társadalmi berendezkedés kialakítása remek lehetőséget kínált volna ezeknek a társadalom testében levő gennyes tályogoknak az eltávolítására. Ekkor még a társadalmi-politikai összefogás is meg lett volna hozzá, de NEM. Megint a sunyulás, mismásolás, a "ganéj" elkenése következett. Ez ugyan akkor még nem látszott - bár sejthető volt - később súlyos következményekkel járt.

Szépen lassan ezek az elmulasztott "színhelyszemlék" (Rejtő Jenővel élve) megmérgezték és mérgezik a közéletet. Sok dologban megnyilvánul ez. Az EU utálatára (hisz a franciák, akik elcsatolták 1918-ban az ország 2/3-át vezető szerepet töltenek be ebben a szövetségben), a mélymagyarság (szélsőséges nacionalizmus) előretörése, a fokozódó idegengyűlölet, társadalmi-történelmi szituációk politikai, országirányítási értékké emelődése, melyek kis túlzással háborús bűnök és bűnösök (például Horthy kormányzó holokausztban játszott szerepének elmismásolása, Nyírő József (nyíltan nácibarát, a nyilas parlament tagja) állami szerepvállalása való újratemetése, stb.

És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a Rákosi diktatúra bukása és 1956 óta is eltelt az az ominózus 50 év, de ez ügyben is őszinteség helyett csak a szokásos nagy méla kuss, illetve politikai demagógia megy.

Itt lenne az ideje, hogy kimondjuk őszintén:

1. Az I. világháborút elveszítettük, a történelmi Magyarország 2/3-át a trianoni békediktátum keretében elcsatolták

2. A II. világháborút szintén elveszítettük, tevőleges (NEM! nem csak belesodródott áldozatként) részt vettünk a holokausztban, az I. és a II. bécsi döntés segítségével szintén háborús bűnöket követtünk el az országhoz visszacsatolt területeken

3. 1949 és 1956 között a Rákosi diktatúra alatt politikai-hatalmi okokból emberek ezreit hurcolták meg, kínozták meg, telepítették ki, tették tönkre életüket

Nagy valószínűséggel, ha a társadalom ezekkel a történelmi tényekkel szembenézett volna, akkor a mostani politikai ámokfutás nem, vagy csak kisebb valószínűséggel alakulhatott volna ki. Egy nyiltan szélsőjobboldali, antiszemita, idegengyűlölő párt, mint a Jobbik nem tehetett volna szert ekkora politikai befolyásra, nem lenne ennyi szimpatizánsa. Természetesen a válság felerősített volna a szélsőséges politikai irányzatokat, de a társadalom elitélné őket és csak marginális jelentőségük lenne.

Nem szivároghatott volna vissza kormányzati szintre a Horty-féle uram-bátyám (méltóságos uram) féle kicsit a szélsőjobbal kokettáló politizálás. A nemzet érdekeire hivatkozva árvalányhajas mezbe öltöztetve nem lehetne egy egész országot 2 év leforgása alatt tönkretenni.

Szükséges lenne a szélsőjobboldal, idegengyűlölet elleni hatékony és kemény állami fellépésre! Igen, teljesen antidemokratikus módon a Gárdákat, Betyárokat, Őrseregeket karhatalmi erővel szétverni, tagjait letartóztatni, vezetőjüket példamutató módon elítélni.

Nem lehetne ezeket az eszméket kormányzati tartalommá emelni, meghatározó politikai erővé tenni, mert a társadalmi ellenállás elsöpörné ezeket! Olyan módon, ahogy egy jobban működő demokratikus országban sincsen erre esélyük.

Talán egyszer - remélem nem is oly sokára - eljön az a pillanat, amikor ez a nemzet a tükörbe néz végre, és kimondja, amit ki kell, őszintén, mellébeszélés nélkül felvállalja saját történelmi tetteit, szerepeit a múltban és a jelenben is. Ha ez megtörténik végre, akkor elkezdődhet az a folyamat melyben felépülhet végre egy működő demokratikus berendezkedésű társadalom, mely jogi és társadalmi korlátokat tud szabni mindenféle szélsőséges megnyilvánulásnak.

A. Twelvetrees